Csoór István

Csoór István (Szeghalom, 1910. október 10. - Gyula, 1990. április 22.) magyar író, helytörténész.


Kitanulta a lakatos mesterséget, majd 1932-ig katonai szolgálatot teljesített. 1933-tól 1948-ig irodatiszt volt Szeghalmon a Sebes-Körös Vízszabályozó és Ármentesítőnél.
Első írásait Móricz Zsigmond közölte a Kelet Népe c. folyóiratban. 1943-ban két regényének példányai elpusztultak egy légitámadás során. 1948-ban Gyulára költözött, a Vízügyi Igazgatóságon dolgozott. 1951-től mint rendőrhatósági felügyelet alá helyezett napszámos, jószágösszeíró, vagonkirakó alkalmi munkás. 1953-tól vállalhatott újra munkát a Vízügyi Igazgatóságnál; abban az évben kiadták elbeszélés és kisregény kötetét is. A vállalatnál geodéta, vízügyi technikus volt nyugdíjazásáig (1968). Munka közben szerzett biztonságtechnikai oklevelet.

Művei

  • Örök malom ( Bp 1944)
  • Havas udvar (r., Bp., 1944);
  • Galagonyagally (elb., kisr., Szeged, 1963);
  • Hegy és göröngy (r., Bp., 1970);
  • Fiatal nő áll a fejfa előtt. [Elbeszélés.] (1973 1. szám Új Aurora repertóriuma 73-85.)
  • Fák, virágok, füvek. A gyulai kertészeti és városgazdálkodási vállalat története (Gyula, 1976);
  • Tollaslabda… Elbeszélés. (1978 Új Auróra repertóriuma 51 57.)
  • A hangok messzire szállnak (nov.,Békéscsaba, 1979);
  • Adalékok a gyulai munkásmozgalom történetéhez 1891-1944 (többekkel, Gyula, 1979);
  • Gyula város társadalma és munkásmozgalma 1919-1944 (többekkel, Gyula, 1982);
  • A nap sohasem alszik (kisr., Szeghalom, 1985);
  • Két forradalom fényei (többekkel, Gyula. 1987).

Csoór Gáspár: Ha volna valaki




Csoór Gáspár 1955 - 1958-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatója volt, ezután felvételizett a Színművészeti Főiskolára, filmrendező szeretett volna lenni.
Csoór Gáspár István (Gyula, 1936.-Budapest, 1960) – költő, grafikus, Csoór István író fia, betegségben halt meg.
- Ha volna valaki...
Egyedül járok köztetek,
kik párosán jöttetek.
Mosolygok, mondok szavakat,
néha a hangom elakad.
Nehéz a magánosok éje,
sápadtan alszanak
mint eldobott kődarab,
mit elrejt a holt tavak
zöld Szinű mélye.
Ha volna valaki,
aki azt mondaná, hogy ébredj.
Nem fonódna rám a bánat.
Szemembe hullanának
tűztollú reggeli fények,
reggeli fények.
Ha volna valaki,
aki azt mondaná, hogy járjak.
Minden utca hívogatna,
Néznének megtagadva,
Csalóka éjszakai árnyak,
Éjszakai árnyak.
Ha valaki megfogná a kezem,
Vagy biztatóan visszanézne rám,
Sokáig néznék a felkelő Nap felé
És lehajtanám lassan a fejem.
Ha lennél az, aki nekem mindenem volnál,
Tétovázva erre jönnél,
Csendesen átölelnél,
Mennénk, Te megcsókolnál
És semmit sem szólnál,
Semmit sem szólnál...

Csoór Gáspár: Szorongó varázs

Az itt közölt elbeszélés szerzője 1936-ban született Szeghalmon, munkáscsaládból. Tanítóképzőt végzett, majd három évig a Képzőművészeti Főiskola növendéke a Szín¬ház- és Filmművészeti Főiskola II. éves hallgatója volt. Novellákon kívül verseket és színműveket is írt. A szorongó varázs az Élet és Irodalom IV. évfolyam 6. számában jelent meg 1960. február 5 -én.
Magyar kísérleti film is készült a novellából, 1960 -ban operatőr: Sára Sándor volt. Valamint Rémiás Gyula is készített egy kisfilmet: Szorongó varázs címmel 1961 ben.

"Hajnalban ébred az erdő. A hosszú fény ujjait melengeti a felszálló ködben - benyúl az erdő résein, a tűlevelek vastag takarójában motoz.
A kislány ámulva lélegzi be a csodát.
- Péter! - A kislány hangja átfut a fákon. - Gyere ki!
- Mit akarsz?
- Gyere nézni!
- Mit?
- Csak ügy... Nézni.
Á kislány is leül a fal tövébe.
A lepkék behúzzák szárnyaikat - a kislány ujjhegye még sokáig zsibong tőlük.
- Azsurka néni hol van?
Péter a szemét dörzsöli.
- Biztosan feji Belzebubot. Nem Azsurka - Ancsurka.
- Azsurka szebb. Mikor felkeltem már nem volt az ágyban..
Olyan fura édes kis néni a nagyanyád... Nekem még soha nem volt
nagymamám.
Azsurka néni feltűnik az erdő felől - mint egy kis halk fekete fütyülés, szaporán lépeget át a zöld füvön. Apró feje a fehér tejesköcsög fölött mosolygó aszalt alma.
- Hátha ma megszólal - súgja a kislány.
Azsurka néni ügy tesz, mintha nem hallaná.
- Azsurka néni - mondja erősebben. A néni ránéz, kezet
a fejére teszi - a hajszálai halkan sustorognak. Csak a szeme
áll szóba vele - átjön hozzá, elbeszélget az ő szemével és csodálatosan megértik egymást.
Péter nagyanyóka nyakába ugrik, összecsókolja.
- Felmegyünk a várhoz, meg a csurgóhoz. Ha apa jön, visszajövünk.
- Azsurka néni sohase tudott beszélni?
- Valamikor tudott. Akkor még itthon volt a fia is, apának a testvére.
Ügy hívtuk, Miholi bácsi. Majdnem olyan erős volt, mint Burongó.
- Ki az a Burongó?
- Titok.
Tovább indulnak.
~ Aztán Miholi bácsi átment a hegyen... Tudod mi van a hegyen túl?
- Oroszország.
Péter rá sem néz a kislányra.
- A hegyen túl laknak a golárdok. Óriásnép. Tizenkét láb és kilenc hüvelyk magasak.
De Miholi bácsi olyan erős, hogy befogadták.
Elnevezték Holimnak. Amig Holim vissza nem jön, nagyanyó nem beszélhet.
- És Holim mikor jön vissza?
Péter szinte csikorog, mint egy kulcs.
- Ilyet nem szabad kérdezni. Már meg is bántani, hogy beszéltem neked.
A kislány nem szól, csak a szeme lesz olyan, mint a patak. Péter elfordul.
- Fürödjünk.
A patak keskeny és arasznyi mély. A csurgó jéghideg vizet záporoz rájuk, a kislány sikong és dideregve fut a partra. Péter vizet vesz a szájába és magasra spriccel, mint a cet.
- Mirlanda!
Halkan mondja ezt, bele a vízbe. A varázslat sikerül. A kislány hirtelen megáll, integetni kezd. Péter kimászik a csurgó alól, lassan megy felé. A kislány a fűbe kuporodva várja a didergő kisfiút.
Péter nagyon halkan suttog.
- Mirlanda!
A kislány szeme, mint két heverő őz, lassan felemelkedik.
- Mirlanda?
Péter hangja ügy kúszik elő a szeméből, hogy a kislány háta lúdbőrözni kezd.
- Hát nem tudod?
Meg se mer mozdulni. Péter elébe térdel. Az ujjai a kislány kezét keresik.
- Hát nem most jöttél az őserdőből? Nem emlékszel Bokorág királyra, aki foglyul ejtett?
Az emberevő bennszülöttekre?
Talán elvarázsoltak - megesik, hogy fehér utazók nem emlékeznek
megpróbáltatásaikra. De én megmentettelek.
Mirlanda egy halom tavaszi szénába dől - homályos neszek ölelik át.
- Emlékszem.
- Most, hogy a menyasszonyom vagy, nem lehet, hogy titkunk
legyen egymás előtt. Elárulom neked, hogy én vagyok Burongó.
A legerősebb vagyok és a legvitézebb. Majd meglátod te is. Ha
ezt valakinek elárulod, éjszaka eljövök és a melledre lépek.
Fogadd meg.
Mirlanda óvatosan megszorítja Burungó kezét.
- Fogadom.
Burungó szelídebb, mint a csönd. Aztán mégis azt mondja:
- Nézzük meg a várat.
Az óriási kövek alatt mintha még Burungó is egészen kicsi lenne. Felkapaszkodnak az omladozó falon, a szédítő sötétbe néznek. Péter egy rozsdás vasba kapaszkodik.
- Ez volt a börtön. Figyeled? Innen még senki sem tudott
megszökni. Talán rendbe lehetne hozni még most is. Ide kellene
zárni a zsidókat, hogy a sötétben rohadjanak meg és vonyítsanak...
- Hová mész?
A kislány majdnem lezuhan az irdatlan magasból.
Ott szalad a fal peremén, rohan a laza lépcsőkön - egy kő kicsúszik a lába alól, tompa dörejjel zuhan a szakadékba. Péter ijedten ereszkedik le, sápadt hangon kiabál:
- Leesel! Vigyázz!
Á fák közt éri utol. Mirlanda sír.
- Na, ne bőgj! Mi bajod?
A kislány a fejét rázza.
- Neked titkod van - Péter szeme felcsillan. - Fogadjunk,
hogy titkod van.
- Eláruljam a titkomat? Akarod? Esküdj, hogy nem árulsz el!
- Esküszöm.
Á kislány eldugja az orrát, egészen Péterhez simul. Péter a mellével látja őt, szinte jobban, mint a szemével.
- Mi is zsidók vagyunk. Ügy szöktünk Pestről, hogy el ne
fogjanak. Nem is ügy hívnak minket, mint ahogy te tudod. Tehetek
róla? Ha elárulsz, anyu is, én is meghalunk..'. Miért mondtad?
Burongó a borzasztó csendben a kislány virágos ruháján rajzolja át meg át a virágokat - aztán hirtelen nincs Burongó és Péter abbahagyja a rajzolást.
- Emil bácsi mondta. Azt mondta, a zsidók nem emberek, a
szaguk is más... És gyereket is esznek.
A kislány belemar Péter hátába.
- És te hiszed?
Péter konokul mondja:
~ Emil bácsi katona.
Csend. Aztán Péter megszólal.
- Mirlanda.
Mirlanda kicsit előbújik.
- Még egyszer - mondja.
- Mirlanda!
Mirlanda előjön - egy mosoly az arcára esik és szétgyűrűzik, rajta, mint kavics a tóban.
Kiáltás száll át az erdőn.
- Erikaaa! Péteeer!
Péter megfogja Erika kezét.
- Ez apa... Indulunk haza.
Apa már le is szállt a bakról. Szorosabbra húzza a kerék-fékeket, aztán csak megy a lovak mellett. Erika közelebb húzódik Péterhez. A dübörgés sáskái a földtől az égig átszimatolják a levegőt.
A kanyarban feltűnik az első tank. Apa, amennyire lehet, az út szélére húzódik.
- Németek - suttogja Péter diadallal.
A tankok remegését átveszi a föld, a földtől a szálfák - Erika nem néz föl - csak a két térdét nézi, amit ez a szörnyű remegés mozgatni kezd, mint két dobverőt.
Péter szilaj szemmel nézi a katonákat. Az őrült dübörgés szinte szétnyomja őket - vékony, lapos katonákat sodor a fény a zaj tetején - meztelen, barna karjuk kis csatornákat vág a fényes lármában, ahogy felemelik - aztán a forróság, dörej és por újra összecsukódik - csak a gépek élnek, a csillogás és zörgés - az iszonyú talpak, amik lépés helyett csak sebet húznak a földbe, mint apa béna lába.
Erika fölnéz egy pillanatra - Burongót keresi, de Burongó nincs. Csak egy kiabáló, - tátottszemű vad kisfiú van, aki még csak nem is Péter.
Péter lázasan integet a katonáknak - a karja is érzi a lármát, nekiütődik, mint a kőnek. Aztán mállani kezd a kő és szúrni. Levegő jön a helyébe - a zaj nagy, érdes felületeken csúszik tovább.
Apa kétszer is nekilódul, mire vissza tud ülni a bakra. Nem emeli, csak tartja az ostort - az ostor vége szüntelenül remeg. Péter megszólal:
- Láttad? Tigrisek voltak!
Erika nem felel.
A falu csendes. Porral és forrósággal van teli a házak tetejéig - ha valaki lökne rajta, kitörnének az ablakok is. A sarkon egy csendőr áll két zöldingessel - ügy úsznak el mellettük, mint mozdulatlanul tátogó halak - aztán eltűnnek a por állott vizében. Péter leugrik,
- Jön anyu a vásárból!
Körülugrálja anyu csomagjait. Erika leszáll, átfut a pallón - ruhája futó virágokat tűz a gesztenyefák árnyékába.
~ Erika! Ez a tied!
Zavartan átveszi a forgót, megköszöni, pirosán fut tovább. Péter kiabál:
- Anyu, nekem mit hoztál?
- Mintát.
A kötelek még fehérek, mereven lógnak, a sötétkék eget bekrétázva - de csak keskeny sávon, mert a verseny még nem kezdődött el. A gyerekek ámulva állják körül a két új hintát.
Erika kiegyenesedve áll az egyiken. Olyan szorosan markolja a kötelet, hogy az ujjai kifehérednek, és nem lehet tudni, melyik a kötél és melyik a kéz. Két nagy szeme messze ment tőlük, mindenkitől és önmagától is - olyan távolra néz, hogy odáig el sem lehet látni. Kicsit mindenki elcsendesedik.
- Szállj fel, Péter! Ki repül feljebb!
Ahogy Erika megmozdul, eltörik a csend - mindenki kiabál. Péter felül a hintára. Az istálló teteje kicsit megbillen.
Fészkelődik - tenyere csúszik az új kötél kemény izmain. Erika száll a hintán - kacagása a fülébe cseng, fekete haja kavarogva csap el a szeme előtt. Szédül. Erika egyre feljebb repül. Már fogná viasza a hinta repülését - két lábát nekimerevíti a levegőnek.
- Burongó félsz?
A gyerekek belekapnak a furcsa névbe, kórusban üvöltik.
- Burongó félsz?
Leugrik a hintáról, megkapja az ülőkét és felfelé vágja, Erika után. A hinta süvölt felfelé, aztán megrándul - a kötél végén mereven megáll egy pillanatra - visszaesik; senkit sem találva el. Szédülten tántorog, szétlöki a hahotázó gyerekeket, lekuporodik az istálló tövébe. A gyerekek ordítanak.
- Rókázol, Burongó?
- Gyere Burongó, szálljunk az égbe!
Feláll, bemegy a kocsiszínbe. Az árnyék alatt csend vari. Á mágnes hideg sercegéssel forog.
Leül egy ládára. Á földön széndarabok hevernek. A fehér fal vonzza a feketét. Felvesz egy szenet - ákombákom betűkkel írja a falra:
Erika zsidó!
Nézi az írást. Árnyék vetődik elé. Kicsit ijedten guggol le mellé. A hangja puha és védtelen, mint a kiscsirke.
- Haragszol?
Péter térde csupa sár.
- Letörölhetem?
Megnyálazza ruhája szélét. Péter a földet nézi. A mágnes megáll. Á homloka mögött egyforma léptekkel járkál egy fehér fekete csend.
Aztán Erika felemeli az állát - Péter hagyja, de a szeme csukva van. Kicsit mégis kinyitja. Egy nagyon hosszú pillanat után Erika arcon üti
- még mindig ránéz a tenyere helyére. Aztán sikoltó hangon kitör belőle a zokogás - kirohan a színből, Péter felugrik, vadul utánakiált:
- Mirlandaü!
Mirlanda kezét melléhez szorítva fut és eltűnik a ferde fényben.
- Hol van anyu?
Tudja, hogy ezt kiáltani kellene - de csak suttog, mint a krepppapir. Ha ezt Ungár néni meghallaná és válaszolni akarna, el kellene, hogy szaladjon innen. Kifordul az ajtón.
- Hol van anyu?
á hangja nem tud még a porig se esni - ahogy kibújik a szájén, mintha már nem is lenne. Lassan megy át a nap cserepei közt, hogy ne törjenek még apróbbra - a rozsdásodó vaseke megpendül, aztán a pengés is belehal a csendbe. Leül a lépcsőn az este meg a délután határán - a hátát nekitámasztja a folyosó sötétjének, a lábát a fény alá tartja. Végtelen nagy oszlopot tart most a lábafeje, ha az ujját megmozdítaná, észrevenné az ég is.
Ez a borzasztóan nyugodt délután csak álarc a világon. Csak azért nagy és fényes, hogy ő még a hajában is érezze a kicsiségét - legjobb addig sírni, míg ő maga is olyan üres és mindegy lesz, mint a világ.
Mikor Péter kijön a színből, az udvar már teljesen üres. A két hinta mozdulatlanul áll - a repülés kiszállt belőlük és el¬olvadt a délutánban. Péter lassan megy a kerítés felé. A tetőn seregélyek ülnek - felvesz egy követ, aztán a földre ejti. Megáll a mohos deszkák mellett.
- Mirlanda!
A suttogás bennakad a deszkák résén. Péter utána néz. A nap vörösre festi a fehér istállófalat. Be akarja festeni az egészet,
de árnyék telepszik rá - egy széles sáv marad csak szabadon, az összes vörös arra rakódik. Ungár néni feketén áll a fény elé - a vörös kikerüli és mögötte folyik a falra. Ungár néni áll és hagyja - két karja lelóg, mint a gyökér. Előtte Péter anyja áll - csak a hátát látja - így még biztosabban látja, hogy sír, mintha a szemét látná.
Ungár néni hangja mákkal van beszórva - szürke és halkan kopog.
- Reggel jött mondani egy ember, más falubeli, hogy az
urát elfogták a németek. Az asszonyt nem lehetett visszatartani.
Nem sírt, csak nekiindult. Nem élhet az ura nélkül. Vagy kiszabadítja, vagy elvész. A kislányt neveljem föl.
Péter a szín felé néz. Felkap egy ásót, beugrik a szintbe. A homály visszahőköl a vastól. Egy törött cserép résén fényes keret nő a betűk köré. Péter nekiesik a falnak. Porzik a vakolat, mállik a vályog.
Lihegve jön a suszter kertje felé. Á talicska leborítva a gödrök mellé - a kert üres. Fiatal fák suttogják tele a gödrök sötétjét.
- Erika!
A kutostor kettéosztja az alulról világos eget - mind a két oldal csendes, mintha üvegből lenne. A ház sötét és üres, mint egy kifordított nyúlbőr.
Az utcán gőzölgő tehenek ballagnak a gesztenyefák alatt.
A nádas partján lassul a futása. A víznek ilyenkor nincs lapja - csupa átmenet az iszaptól az üres levegőig - az alkonyat villogva hever benne, mint egy hőmérő. Messze, a keskeny összekötő gáton lassú fehér mozgás. Mire Péter odaér, csak a békák brekegnek.
Lassan megy haza. Megáll az udvaron, a szénaboglya
oldalánál. Szétvetett karral dől neki, arcát sebesre szúrja a széna. Sir.
Később feltápászkodik a szénából. Befele indul. Az udvar közepén megtorpan. Erika énekel.
Átmászik. Lassan megy, mintha lepkét akarna fogni - arca csupa víz, nem törli le. Megáll a kőrisfa alatt. Erika fenn ül a fán, ujja hegyén a hold és énekel.
Péter halkan mondja, amikor vége az éneknek.
- Mirlanda...
Mirlanda elengedi a holdat, de az nem esik le. Ő is csak suttog.
- Még egyszer...
- Mirlanda!
- Tessék.
- Azt hittem, a tóba ölted magad...
- Akartam. Ültem a kidőlt akácon és a vizet néztem. Az
iszapvárosra gondoltam, amiről te meséltél... Aztán nagy fiuk
jöttek, azt hittem, meg fognak verni. De csak rám néztek és tovább
mentek. Ennek ügy megörültem... Nem nevetsz ki?
- Mirlanda...
- Aztán hazajöttem.
- Láttalak a gáton... Ügy mentél, mint egy lidérc...
Mirlanda! Szökjünk meg... Veszélyben vagy... Kinyomoztam...
Mirlanda leugrik a fáról, puhán, mint egy kis szél, ami elindul, aztán abba is marad.
- Mamámat várom.
- Ott lesz ő is... Jössz?
Mirlanda közel bújik Péterhez. Suttog, mint az a kicsi félbemaradt szél.
- Ó, Burongó...
ügy kellene, hogy sírjanak, ~ de egyik se tud, csak átölelik egymást.
Aztán már a hegyen mennek. Az erdő egészen elébük jön. Nem beszél, nehogy megijessze őket. A távoli hegyláncokon fakul az este piros érintése.
Mirlanda megáll, de nem ereszti el Burongó kezét.
- És Azsurka néni beszélni fog?
Burongó szeme, mint két nagy bagoly, röpdös a távoli hegyeken.
- Persze... Beszélni fog.
Az ösvény tovább indul a lábuk alatt. Messziről tompa dörejek hallatszanak.
- Hallod? - Burongó hangja mosolyog. - Ezek Holim léptei.
- Biztos? - Burongó szorosabban fogja Burongó kezét.
- Biztos. Ezer közül is megismerném. Ez Holim. Nemsokára
ideér és Azsurka néni beszélni fog.
Az erdő magához Öleli és elrejti őket. Aki üldözésükre merne vetemedni, azt az erdő ügy sem engedi tovább. Csend van -a hold, mint egy harmadik arc, követi őket, akárhova mennek - a távolból dübörögnek Holim közeledő lépései."
Csoór Gáspár – Csoór István emlékére

2009. július 21., kedd

1 megjegyzés:

  1. Régi szép emlék, melyen rokonságom a szeretteim vanak A sogorom Csoór István és felesége Rupcsó
    Magdolna látható a képen. Én Rose Etelka a Hunya Bandi felesége irtam a megjegyzést.Üdvözlettel: h.eti.rose@gmail.com

    VálaszTörlés

Csoór István (Szeghalom, 1910. október 10. - Gyula, 1990. április 22.) magyar író, helytörténész.



Emléktáblát állítottunk Csoór Istvánnak
A családtagok mellett szépszámú közönség (több mint ötven ember) vett részt Csoór István (Szeghalom,1910 – Gyula,1990) gyulai író emléktábla avatásán 2009. július 17-én este a Kossuth téren.

A Vízügyi Nyugdíjas Klub nevében Takács Lajos a Vízügy nyugalmazott igazgatója idézte fel Pista bácsi, az egykori munkatárs alakját. Krasznahorkai Géza a Mogyoróssy János Városi Könyvtár igazgatója,
az író munkásságát méltatta. Székely Árpád a Gyulai Városbarátok Köre vezetőségi tagja, az emlékezés szervezője személyes érzéseit osztotta meg a szépszámú közönséggel. Szólt Csoór Gáspárról az író kitűnő művészi tehetségű de korán elhunyt fiáról is, akinek eltűntnek hitt grafikái is előkerültek – talán belátható időn belül egy kiállítás keretében a gyulai közönség is láthatja majd a műveket. A család nevében Sharon Asher(Juhász András) megköszönte a jelenlévőknek a tiszteletadást. Talán a jövőben sor kerülhet egy-egy Csoór István mű újabb kiadására is, ha másképpen nem megy, CD formájában. Végül a család, a vízügyes nyugdíjasok, az írószövetség és a városbarátok elhelyezték koszorúikat az emléktábla falán. Szép emlékezés volt.
(Forrás:Gyulai városbarátok köre)