A fények játszanak az árnyókkal . . .
- Mit nézel?
- Semmit. Az égvilágon semmit.
- Az nem lehet, valamit mindig néz az ember . . .
- Lehet, de történetesen most, nem néztem semmit.
- A napot sem?
- Nem érdekel.
- A kőkerítés és a gesztenyefák?
- Nem érdekelnek.
- Hihetetlen. Nyitva van a szemed és nem látsz sem¬
mit. Arra fordulsz a kőkerítés felé, ahol kimért mozgás¬
sal csúszik le a nap. Pontosan a két gesztenyefa között,
így van?
- így. De hidd el, a nap távozását sem néztem. A kő¬
kerítést és gesztenyefákat sem. A sugarakat ott egye a fene.
Pedig néha érdekesük, főleg akkor, amikor a fények rá-
feküsznek a kerítés peremére. Kinyújtott egyenes vonal.
De ez sem örök, rövid ideig ilyen. Derékban megtörnek
és a vonal tompaszöggé hajlik, de ez is változik, mert a su¬
garak kúsznak fel a gesztenyefa hegyére és akkor már de¬
rékszög .. .
- S azután?
-Ne bomolj! Nagyon jól tudod, hogy hegyesszöget nem húzhat a vonalzójával, mert szembe sohasem kerülnek egy-mással a sugarak . . .
- Most miért hallgatsz?
- Mert tudom, hogy egyedül vagyok . . . Kissé rágom
magam, mert nagyon sok minden összekócolódott. A fé¬
nyek a kőkerítésen. Irén, a hájas zsírpacni, a Nagyfej, a
pázsit és a büntető . . . Nagy káosz és mellé clögletes meleg van ... S mindennek a tetejében te, aki itt vagy, bennem vagy, akitől sohasem tudok szabadulni egy percre sem . . . Hangulatod szerint macerálsz. Néha úgy pelenkázol, mint a tökös angyalt, néha meg forgatod bennem a bicskát. De nem hibáztatlak, én vagyok az oka, mert rettenetesen félre-neveltelek.
- Kösz . . .
— Szívesen ...
* * *
A fény mindig ugyanaz, az árnyék folyton változó . . .
* * *
- Tudod milyen a bárszék?
- Körforgós.
- Emelkedik le és fel. Útját menet szabályozza . . .
- Laposmenet.
- Lehet, nem ismerem a technológiáját. Ültél már rajta?
- Sokszor.
- Égette a hátadat a tekintet?
- Még nem figyeltem.
- Figyeld majd meg. Érdekes dolog. Ülsz a magasban.
Lent alattad emberek mászkálnak. Sokan. Egy közülük
nem császkál. Ül nyugodtan a fenekén és nézi valakinek
a hátát. Pontosan egy helyen. Nem fent a vállnál, vagy lent
a deréknál, hanem a két lapocka közepén. Kb. a tízedik
csigolyánál. Azt az egy csigolyát pécézte ki és attól nem
tágít. A tekintete átégeti a kabátot, az inget és amitől a
csigolyákban erősen lüktet a velő . . .
- Nem tudom milyen lehet, még nem volt ilyen érzé¬
sem.
- Ne is legyen. Ha érzed, hogy bámulja valaki a háta¬
dat, rohanj ki az ajtón, szaladj haza és bújj az ágyba . . .
- ígérem, hogy így teszek . . .
- Taktikát változtattál?
- Miért?
- Mindent rám hagysz. Miért nem ellenkezel?
- Nem érdemes, fals dumának nevezed .
- Nincs igazam?
- Mindenben.
- Látod, ez az, ami bosszant, a végtelenségig felhergel.
Úgy tesztek velem, mint a beteggel... Hidd el, nem
vagyok az. A pulzusom normális, az étvágyam kitűnő, az
anyagcserémmel sincs baj. Naponta egyszer én is ott ku¬
porgok, ahol a többi . . .
- Tudom.
- Mindent elhiszel rólam?
- Mindent.
- Amit mondok, azt is?
- Természetesen.
- Azt is, hogy tegnap a bárban négyszer féldeci konya¬
kot ittam, jegelt kísérővel?
- Azt is, csak az nem tegnap volt, hanem hat napja . . .
- Keverni akarsz?
- Nem. Csak szeretem a precíz dolgokat.
- Rendben van. Én is szeretek helyére tenni mindent.
De a zsírpacnival nem boldogulok. Látom a képét, akkor
is vigyorgott, amikor a négy féldeci után szájba vertem .. .
- Tegnap?
- Igen.
- Ez sem tegnap volt, hanem hat napja . . . Pontosabban
öt napja és tizennyolc órája . . .
- Percekkel nem szolgálhatsz?
- Ha szükséges, igen.
- Nagyon leköteleznél.
- Van logarléced?
- Nem hordom magammal.
- Kár, azzal gyorsabban menne . . .
- Számold fejben, addig magadra hagylak . . .
- Unsz?
- Ezen felül még utállak is... Állandó lelkifröccs, vak
duma és a tetejében pimasz vagy, mint a piaci légy . . .
- Nem sértődöm meg.
- Sajnos.. .
A fény néha a felhőkben fennakad, ilyenkor magukra maradnak az árnyékok.
- Irén ki tudott bújni a bőréből. . .
- Elhiszem.
- De ez valóban így volt. Többször is előfordult. Há-
rom lépésre megállt maga előtt és nézte önmagát. Ha szólt,
mindig vádolt.
- Amit most veled, amit most együtt csinálunk, abban
én nem vagyok benne . . .
- Ne gyerekeskedj!
- Én ilyent még meggondolatlanságból sem követnék el.
- Annyira undok?
- Egyszerűen állati . . .
- Emberi, tökéletesen emberi . . .
-Ez emberi? Nézd meg te is önmagadat! Reszket a bő rőd, csorog a nyálad, fogad veri a fogamat. . . Vonyítasz, én szűkölök. Ha te sóhajtasz, én is azt teszem, ha te rúgsz, én is rúgok, ha mardosol, én is mardoslak, mozdulatodra mozdulattal válaszolok és a ritmusodra ritmussal.
- Ez olyan természetes, mint egy pofon.
- Fenét... A ruhát összehajtva teszem mindig a székre.
A cipőket egymás mellé a dívány elé. A harisnyát fejtve
húzom le a lábomról, nyálazott ujjakkal, mert négyhúsz
egy nyavalyás szemfelszedés. A melltartót előrefordítom
és úgy kapcsolom szét. Papucsba bújok, hogy a talpam ne
szedje fel a szőnyeg porát. . .
- Ne szidd magadat, kapkodva vetkőztél . . .
- Vetkőztem? Te téptél le rólam mindent . . . Nézd a
rendet! A kombiné pántja felakadt az asztal sarkában, a
melltartó rongycafat, lepattant róla a gomb és kiment be¬
lőle az összes keményítő. A harisnya a vizeskancsóból
csüng ki, a másikat elnyelte a föld, lehet, hogy az egész
házat fel kell érte fordítani. Az egyik cipő az ágy alatt,
a másik a fogason . . . Fekete kupac a te ruhád, a tetején
az a fehér villanás a lábravalód, a zoknid pállott szagú és
kirágta a sarkát a cipőd kérge ... A szőnyeg mintái nyom¬
ják a vállamat, szívja magába a port a hátam és a kicif¬
rázott rózsái bélyeget sütnek a fenekembe . . .
- Nyugodj meg Irén, ez a dolgok rendje . . .
- Hozd a lavórt!
- Minek?
- Hányni szeretnék . . .
* * *
A felhő rosszindulatú. Sokszor tisztán csak rendbontás¬ból, esőt csurgat az árnyak nyakába.
* * *
A tolókocsi gumikerekű. Három kereke van, kettő nagy és egy kicsi. A kicsi nyaklik és az adja az irányt a két nagynak. Fújhatós gumik vannak rajtuk, a pumpájukat még nem láttam. Szoktak ezek a gumik defektet kapni?
- Nem tudom . . . Kevés a valószínűsége, mert sima
járdán járnak, ahol nincs tövis, patkószeg és jancsiszeg . . ,
- Piros linóleumon futottak.
- Ott meg pláne nincs tövis . . .
- A zsírpacni tolta. Félkézzel. A másikkal Irénre muta¬
tott. Sápadt volt Irén, a száját beharapta. Karból szagú
volt a lepedő, a kilincs és fent a sarokban a pók/háló is.
- Kikapartuk . . .
- Vederben a klapec . . .
* * *
A felhőnek mindegy, hogy hol van, mert sehol sem fizet
lakbért. . .
* * *
- Láttad már a lelátót zöldgyepről?
- Nagyon sokszor.
- Egyetlen kitátott száj. Színes, tarka száj, amiben fogak
vannak. A fogak mögött olyan nagy torok, akár csak a
Lánchíd alagútja és az alagútban van a mikrofon . . . Hal¬
lottad már a hangját?
- Milliószor.
- Akkor tudod milyen.
- Hogyne. Hajrá Finger! Hajrá Finger!
-Igen. Hajrá, Finger!
- Kicsit híztál, dagadtál. ..
- Gúnyolódsz?
- Nem, eszemben sincs.
- Mindig beleköpsz a tálba .. .
- Milyen legyek?
- Megértő, okos . . .
- Frászt! Bújjak el a tények mögé?
- Nem fontos, csak próbáld reálisan ítélni a helyzetet.
- Azt teszem.
- A hangod mást rejt...
- Csak úgy érzed, mert...
- Mert? Nem mered kimondani?
- Merem . . .
- Rajta.
- Mindig csámcsogsz valamin . . . Irén ilyen ... A zsír-
pacni olyan, a Nagyfej amolyan . . . Hagyd a fenébe és
aludj . . .
- Tisztára meghülyültél, bezsongtál és a végén zubbonyt
húznak rád ...
- Azt is neked köszönhetem .. .
- Nekem?
- Igen . . . Mert kénytelen vagyok követni. . . Benned
kell, hogy legyek . . .
- Jó ... Ne zsörtölődj, hagyjuk a vitát. .. Mást akar¬
tam.
- Mondjad.
- A stoplit is ismered?
- Hat van egy csukán.
- Annyi. . . Továbbá egy fekete nadrágos pacák, zöld
pázsit, két végében két ablakkeret és a kitátott száj ... A
kilátott szájban mindig bőmből a mikrofon ... S egy pety-
tyes kerek bőr . . . Hat stopli. Egész a melledig emelkedik.
Sárosak a bőrszegek, a zöld gyep szálai tapadtak rá és né¬
hány vércsepp ... A kitátott száj köp, a síp sípol és a
pettyes bőr a mészcsomó közepén áll. Vércsék a stoplik és
tegnap nem rúgtam be a büntetőt. . .
- Nem tegnap volt, hanem hat napja . . .
- Tegnap ...
- Tévedsz.
- Tegnap délután hat húszkor . . .
- Kicsit komplikált dolog. Karbolos a mész szaga, olyan
a pettyes bőré is, a háromkerekű taligáé is és annak is olyan a szaga, aki veri a hátamat.
- Finger vállalod?
- Nem.
- Ne vacakolj!
- Nem vacakolok ... A fejem sincs itt... a szemem
sincs, két téglán áll a zománcos veder . . . Tovább verték
a hátamat.
- Ragaszd be a pipába és kész!
- Jó ... Az ablakkeret kicsi. . . Ha a léc alá irányítom,
kiveri az üveget, ha mellé, a két pont elveszett... A zsír-
pacnit is láttam, tolta a háromkerekű kocsit.
- Ne dévánkozz! Nagyon sürgős, mert megy a vonat. . .
- Megpróbálom ... a stoplis pasast is láttam. Főtt benne
a méreg, dörzsölte a pázsithoz a lábát, véres lett nyomá¬
ban a fű. Végig, ahogy koszolta a stoplikat. . .
-Rajta, Finger! Hajrá, Finger! Finger! Finger!
- Persze az ilyen eset gőzzel jár ...
- Berezeltél?
- Nem. De Irén még sohasem volt ilyen sápadt. A zsír-
pacni még életében sem izzadt ennyire. Harminc fogát lát¬
tam. Kettőnek csak a mély ürege volt meg.
- Kikapartuk a srácot. . .
- Hajrá, Finger!
- A két fog üregéből jött a szó. Tisztán hallottam, mert
simán gurultak a kerekek a piros linóleum szőnyegen. Sem
a kerekek, sem a szőnyeg nem loptak el egyetlen szót sem.
- Vederben van már . . . Klórral mostuk a vedret, tiszta,
majdnem új, minden szem zománc rajta van . . . Nyolc
literes és hiteles. Tíz kis klapec nyugodtan belefér . .
- Hajrá, Finger!
- Rúgod, vagy nem?!
- Rúgom . . . Természetesen ... Ki rúgná más?
* * *
Van úgy is, hogy a felhő a vihar hátára ül és onnan nézi a villámokat, amikkel a zsendülő életet szigonyozzák . . .
- Tegnap délután adtam a zsírpacninak húsz forintot,
amiért cipekedett Irénnel.
- Nem tegnap volt, hanem pontosan hót napja egy nap¬
pal előbb, mint a meccs . . .
-Kiestem volna az időből?
- Nyilván . . .
- Lehetetlen . . . Tegnap vágtam szájba a zsírpacnit . . .
- Aggódom érted . . .
- Kösz! Nagyon régen vártam . . .
Sötétben még sötétebbek a felhők és világnál világosabbak a villámok.
- A fejvadászok használhatnának zöld villogót, vagy sár¬
gát, vagy vöröset, miért éppen kéket?
- Ki tudja.
- A lexikon nem mond róla semmit?
— Nem foglalkozik ilyen villogással.
- Kár. Közelebb kerülnénk a lényeghez.
- Mit akarsz?
- Semmit.
- Néha a semmi is sok és a pici is lehet óriási . . .
- S akkor úgy mondod : óriási pici ?
- Ügy.
- Remek. A zsírpacni nem így határozta meg.
- Hogy?
- Azt mondta, remek szerkezete van Irénnek . . . Dőlt
belőle a konyakszag, nem hagyta abba, még a kocsiban is
mondta.
- Ilyen pompás testtel a kirakatban kellene lenni ál¬
landóan . . . Egynek kár az ilyet lekötni . . .
- Még egyszer szájba vágtad.
- Nem. A rendőr megfogta a kezem. Inkább a zsír-
paonihoz húzott.
- Kihagyni egy büntetőt !
- Féltettem az üveget.
- Mit?
- A két milliméter vastagságú táblaüveget, amit rámába
szoktak vágni és háromszögletű pléhdarabkákkal rögzítik
a deszkához, majd gittel begittelik, hogy ne fújjon be a
szél. . .
- Magából az ital beszél ... A tömény . . .
- Nyert, a tiszta szóda mást mondana . . .
- Délután lett volna ilyen nagy fiú ... A tizenegyes-
nél . . .
- Délután sütött a nap. Átvágott a tribünön, egyenes
vonallal le a zöld gyepre ... A pázsitra. Szép szó. Pá-
zsit . . . Az ember hengergőzni kíván . . .
- Majd a kóterban . . .
- Van pázsit?
- Szalmazsák, rács és veder . . .
-- Veder?
- Igen veder, mit csodálkozik?
- Érdekes, ott is van veder . . .
* * *
Viharnak vihar a párja, szélnek a szél, és az ember be¬húzott nyakkal bújik az odújába, mert fél a náthától . . .
* * *
- A fejesek mind nagy fejek. Hosszúra nőnek, ha ki-
csik is. Valami megnöveszti őket. De mi? Nem tudod?
- Nem foglalkozom ilyesmivel. Minek?
- Jó az, ha mindent tud az ember. Ha megdöglünk, nyu¬
godt lélekkel mondhassák rólunk, hogy nagy koponya ve¬
szett el benne . . . Például itt volt ez a Finger is ... Finger,
az aranylábú . . .
- Lapozz tovább!
- Minek?
- Mert itt a betűik halványabbak.
- Jó ez nekem. A Nagyfej is gyönyörűen olvasta.
- Finger úr megjött?
- Mint a mellékelt ábrám mutatja . . .
- Nagyon örülünk . . . Végtelenül örülünk . . . Van
órája?
- Van, Doxa. Az apám hagyta rám, lánccal együtt. . .
- Jár is?
- Ha felhúzzuk.
- A mutatók is jók?
- Prímák, állandóan körbe-körbe mennek és sohasem un¬
ják . . .
- Lenne szíves megmondani az időt.
- Ezer örömmel. Nyolctíz.
- Nálam nyolc óra múlt tizenegy perccel. De ezen az
egy percen nem vitatkozom, csak a tízen. Érti?
- Tökéletesen.
— Erre számítottam. Remélem nem beteg és nem hoz fel olyan lógós kifogásokat.
- Egészséges vagyok, mint a makk . . .
- Csak azért, mert eléggé sápadtnak tűnik. Már tegnap
is látszott magán.
- Lehet.
- Mi volt magával tegnap?
- Ügy gondolom, semmi.
- Kihagyni egy büntetőt!
- Tudok róla. Ott voltam.
- Bár ne lett volna . . .
- Bár ...
* * *
A fény csak játszik az árnyékokkal. . .
* * *
- Most mit nézel?
- A plafont.
- Mit látsz rajta?
- A fényt, ami a kőkerítésről és a gesztenyefákról itt
maradt.
- Milyen?
- Pontosan olyan, mint a többi fény.
- Nem másmilyen?
- Nem. De milyen az a másmilyen?
- Például, ami belőled sugárzik ki.
- Belőlem? Bennem csak halott sugarak vannak.
- Óriási!
-Az.
- Nem vagy éhes?
- Még nem. Miért kérded?
- Mert, ha éhes leszel, felkelsz
és mész zabálni.
- Ez a legvalószínűbb . . .
Csoór Gáspár: Ha volna valaki
Csoór Gáspár 1955 - 1958-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatója volt, ezután felvételizett a Színművészeti Főiskolára, filmrendező szeretett volna lenni.
Csoór Gáspár István (Gyula, 1936.-Budapest, 1960) – költő, grafikus, Csoór István író fia, betegségben halt meg.
- Ha volna valaki...
Egyedül járok köztetek,
kik párosán jöttetek.
Mosolygok, mondok szavakat,
néha a hangom elakad.
Nehéz a magánosok éje,
sápadtan alszanak
mint eldobott kődarab,
mit elrejt a holt tavak
zöld Szinű mélye.
Ha volna valaki,
aki azt mondaná, hogy ébredj.
Nem fonódna rám a bánat.
Szemembe hullanának
tűztollú reggeli fények,
reggeli fények.
Ha volna valaki,
aki azt mondaná, hogy járjak.
Minden utca hívogatna,
Néznének megtagadva,
Csalóka éjszakai árnyak,
Éjszakai árnyak.
Ha valaki megfogná a kezem,
Vagy biztatóan visszanézne rám,
Sokáig néznék a felkelő Nap felé
És lehajtanám lassan a fejem.
Ha lennél az, aki nekem mindenem volnál,
Tétovázva erre jönnél,
Csendesen átölelnél,
Mennénk, Te megcsókolnál
És semmit sem szólnál,
Semmit sem szólnál...
Csoór Gáspár: Szorongó varázs
Magyar kísérleti film is készült a novellából, 1960 -ban operatőr: Sára Sándor volt. Valamint Rémiás Gyula is készített egy kisfilmet: Szorongó varázs címmel 1961 ben.
"Hajnalban ébred az erdő. A hosszú fény ujjait melengeti a felszálló ködben - benyúl az erdő résein, a tűlevelek vastag takarójában motoz.
A kislány ámulva lélegzi be a csodát.
- Péter! - A kislány hangja átfut a fákon. - Gyere ki!
- Mit akarsz?
- Gyere nézni!
- Mit?
- Csak ügy... Nézni.
Á kislány is leül a fal tövébe.
A lepkék behúzzák szárnyaikat - a kislány ujjhegye még sokáig zsibong tőlük.
- Azsurka néni hol van?
Péter a szemét dörzsöli.
- Biztosan feji Belzebubot. Nem Azsurka - Ancsurka.
- Azsurka szebb. Mikor felkeltem már nem volt az ágyban..
Olyan fura édes kis néni a nagyanyád... Nekem még soha nem volt
nagymamám.
Azsurka néni feltűnik az erdő felől - mint egy kis halk fekete fütyülés, szaporán lépeget át a zöld füvön. Apró feje a fehér tejesköcsög fölött mosolygó aszalt alma.
- Hátha ma megszólal - súgja a kislány.
Azsurka néni ügy tesz, mintha nem hallaná.
- Azsurka néni - mondja erősebben. A néni ránéz, kezet
a fejére teszi - a hajszálai halkan sustorognak. Csak a szeme
áll szóba vele - átjön hozzá, elbeszélget az ő szemével és csodálatosan megértik egymást.
Péter nagyanyóka nyakába ugrik, összecsókolja.
- Felmegyünk a várhoz, meg a csurgóhoz. Ha apa jön, visszajövünk.
- Azsurka néni sohase tudott beszélni?
- Valamikor tudott. Akkor még itthon volt a fia is, apának a testvére.
Ügy hívtuk, Miholi bácsi. Majdnem olyan erős volt, mint Burongó.
- Ki az a Burongó?
- Titok.
Tovább indulnak.
~ Aztán Miholi bácsi átment a hegyen... Tudod mi van a hegyen túl?
- Oroszország.
Péter rá sem néz a kislányra.
- A hegyen túl laknak a golárdok. Óriásnép. Tizenkét láb és kilenc hüvelyk magasak.
De Miholi bácsi olyan erős, hogy befogadták.
Elnevezték Holimnak. Amig Holim vissza nem jön, nagyanyó nem beszélhet.
- És Holim mikor jön vissza?
Péter szinte csikorog, mint egy kulcs.
- Ilyet nem szabad kérdezni. Már meg is bántani, hogy beszéltem neked.
A kislány nem szól, csak a szeme lesz olyan, mint a patak. Péter elfordul.
- Fürödjünk.
A patak keskeny és arasznyi mély. A csurgó jéghideg vizet záporoz rájuk, a kislány sikong és dideregve fut a partra. Péter vizet vesz a szájába és magasra spriccel, mint a cet.
- Mirlanda!
Halkan mondja ezt, bele a vízbe. A varázslat sikerül. A kislány hirtelen megáll, integetni kezd. Péter kimászik a csurgó alól, lassan megy felé. A kislány a fűbe kuporodva várja a didergő kisfiút.
Péter nagyon halkan suttog.
- Mirlanda!
A kislány szeme, mint két heverő őz, lassan felemelkedik.
- Mirlanda?
Péter hangja ügy kúszik elő a szeméből, hogy a kislány háta lúdbőrözni kezd.
- Hát nem tudod?
Meg se mer mozdulni. Péter elébe térdel. Az ujjai a kislány kezét keresik.
- Hát nem most jöttél az őserdőből? Nem emlékszel Bokorág királyra, aki foglyul ejtett?
Az emberevő bennszülöttekre?
Talán elvarázsoltak - megesik, hogy fehér utazók nem emlékeznek
megpróbáltatásaikra. De én megmentettelek.
Mirlanda egy halom tavaszi szénába dől - homályos neszek ölelik át.
- Emlékszem.
- Most, hogy a menyasszonyom vagy, nem lehet, hogy titkunk
legyen egymás előtt. Elárulom neked, hogy én vagyok Burongó.
A legerősebb vagyok és a legvitézebb. Majd meglátod te is. Ha
ezt valakinek elárulod, éjszaka eljövök és a melledre lépek.
Fogadd meg.
Mirlanda óvatosan megszorítja Burungó kezét.
- Fogadom.
Burungó szelídebb, mint a csönd. Aztán mégis azt mondja:
- Nézzük meg a várat.
Az óriási kövek alatt mintha még Burungó is egészen kicsi lenne. Felkapaszkodnak az omladozó falon, a szédítő sötétbe néznek. Péter egy rozsdás vasba kapaszkodik.
- Ez volt a börtön. Figyeled? Innen még senki sem tudott
megszökni. Talán rendbe lehetne hozni még most is. Ide kellene
zárni a zsidókat, hogy a sötétben rohadjanak meg és vonyítsanak...
- Hová mész?
A kislány majdnem lezuhan az irdatlan magasból.
Ott szalad a fal peremén, rohan a laza lépcsőkön - egy kő kicsúszik a lába alól, tompa dörejjel zuhan a szakadékba. Péter ijedten ereszkedik le, sápadt hangon kiabál:
- Leesel! Vigyázz!
Á fák közt éri utol. Mirlanda sír.
- Na, ne bőgj! Mi bajod?
A kislány a fejét rázza.
- Neked titkod van - Péter szeme felcsillan. - Fogadjunk,
hogy titkod van.
- Eláruljam a titkomat? Akarod? Esküdj, hogy nem árulsz el!
- Esküszöm.
Á kislány eldugja az orrát, egészen Péterhez simul. Péter a mellével látja őt, szinte jobban, mint a szemével.
- Mi is zsidók vagyunk. Ügy szöktünk Pestről, hogy el ne
fogjanak. Nem is ügy hívnak minket, mint ahogy te tudod. Tehetek
róla? Ha elárulsz, anyu is, én is meghalunk..'. Miért mondtad?
Burongó a borzasztó csendben a kislány virágos ruháján rajzolja át meg át a virágokat - aztán hirtelen nincs Burongó és Péter abbahagyja a rajzolást.
- Emil bácsi mondta. Azt mondta, a zsidók nem emberek, a
szaguk is más... És gyereket is esznek.
A kislány belemar Péter hátába.
- És te hiszed?
Péter konokul mondja:
~ Emil bácsi katona.
Csend. Aztán Péter megszólal.
- Mirlanda.
Mirlanda kicsit előbújik.
- Még egyszer - mondja.
- Mirlanda!
Mirlanda előjön - egy mosoly az arcára esik és szétgyűrűzik, rajta, mint kavics a tóban.
Kiáltás száll át az erdőn.
- Erikaaa! Péteeer!
Péter megfogja Erika kezét.
- Ez apa... Indulunk haza.
Apa már le is szállt a bakról. Szorosabbra húzza a kerék-fékeket, aztán csak megy a lovak mellett. Erika közelebb húzódik Péterhez. A dübörgés sáskái a földtől az égig átszimatolják a levegőt.
A kanyarban feltűnik az első tank. Apa, amennyire lehet, az út szélére húzódik.
- Németek - suttogja Péter diadallal.
A tankok remegését átveszi a föld, a földtől a szálfák - Erika nem néz föl - csak a két térdét nézi, amit ez a szörnyű remegés mozgatni kezd, mint két dobverőt.
Péter szilaj szemmel nézi a katonákat. Az őrült dübörgés szinte szétnyomja őket - vékony, lapos katonákat sodor a fény a zaj tetején - meztelen, barna karjuk kis csatornákat vág a fényes lármában, ahogy felemelik - aztán a forróság, dörej és por újra összecsukódik - csak a gépek élnek, a csillogás és zörgés - az iszonyú talpak, amik lépés helyett csak sebet húznak a földbe, mint apa béna lába.
Erika fölnéz egy pillanatra - Burongót keresi, de Burongó nincs. Csak egy kiabáló, - tátottszemű vad kisfiú van, aki még csak nem is Péter.
Péter lázasan integet a katonáknak - a karja is érzi a lármát, nekiütődik, mint a kőnek. Aztán mállani kezd a kő és szúrni. Levegő jön a helyébe - a zaj nagy, érdes felületeken csúszik tovább.
Apa kétszer is nekilódul, mire vissza tud ülni a bakra. Nem emeli, csak tartja az ostort - az ostor vége szüntelenül remeg. Péter megszólal:
- Láttad? Tigrisek voltak!
Erika nem felel.
A falu csendes. Porral és forrósággal van teli a házak tetejéig - ha valaki lökne rajta, kitörnének az ablakok is. A sarkon egy csendőr áll két zöldingessel - ügy úsznak el mellettük, mint mozdulatlanul tátogó halak - aztán eltűnnek a por állott vizében. Péter leugrik,
- Jön anyu a vásárból!
Körülugrálja anyu csomagjait. Erika leszáll, átfut a pallón - ruhája futó virágokat tűz a gesztenyefák árnyékába.
~ Erika! Ez a tied!
Zavartan átveszi a forgót, megköszöni, pirosán fut tovább. Péter kiabál:
- Anyu, nekem mit hoztál?
- Mintát.
A kötelek még fehérek, mereven lógnak, a sötétkék eget bekrétázva - de csak keskeny sávon, mert a verseny még nem kezdődött el. A gyerekek ámulva állják körül a két új hintát.
Erika kiegyenesedve áll az egyiken. Olyan szorosan markolja a kötelet, hogy az ujjai kifehérednek, és nem lehet tudni, melyik a kötél és melyik a kéz. Két nagy szeme messze ment tőlük, mindenkitől és önmagától is - olyan távolra néz, hogy odáig el sem lehet látni. Kicsit mindenki elcsendesedik.
- Szállj fel, Péter! Ki repül feljebb!
Ahogy Erika megmozdul, eltörik a csend - mindenki kiabál. Péter felül a hintára. Az istálló teteje kicsit megbillen.
Fészkelődik - tenyere csúszik az új kötél kemény izmain. Erika száll a hintán - kacagása a fülébe cseng, fekete haja kavarogva csap el a szeme előtt. Szédül. Erika egyre feljebb repül. Már fogná viasza a hinta repülését - két lábát nekimerevíti a levegőnek.
- Burongó félsz?
A gyerekek belekapnak a furcsa névbe, kórusban üvöltik.
- Burongó félsz?
Leugrik a hintáról, megkapja az ülőkét és felfelé vágja, Erika után. A hinta süvölt felfelé, aztán megrándul - a kötél végén mereven megáll egy pillanatra - visszaesik; senkit sem találva el. Szédülten tántorog, szétlöki a hahotázó gyerekeket, lekuporodik az istálló tövébe. A gyerekek ordítanak.
- Rókázol, Burongó?
- Gyere Burongó, szálljunk az égbe!
Feláll, bemegy a kocsiszínbe. Az árnyék alatt csend vari. Á mágnes hideg sercegéssel forog.
Leül egy ládára. Á földön széndarabok hevernek. A fehér fal vonzza a feketét. Felvesz egy szenet - ákombákom betűkkel írja a falra:
Erika zsidó!
Nézi az írást. Árnyék vetődik elé. Kicsit ijedten guggol le mellé. A hangja puha és védtelen, mint a kiscsirke.
- Haragszol?
Péter térde csupa sár.
- Letörölhetem?
Megnyálazza ruhája szélét. Péter a földet nézi. A mágnes megáll. Á homloka mögött egyforma léptekkel járkál egy fehér fekete csend.
Aztán Erika felemeli az állát - Péter hagyja, de a szeme csukva van. Kicsit mégis kinyitja. Egy nagyon hosszú pillanat után Erika arcon üti
- még mindig ránéz a tenyere helyére. Aztán sikoltó hangon kitör belőle a zokogás - kirohan a színből, Péter felugrik, vadul utánakiált:
- Mirlandaü!
Mirlanda kezét melléhez szorítva fut és eltűnik a ferde fényben.
- Hol van anyu?
Tudja, hogy ezt kiáltani kellene - de csak suttog, mint a krepppapir. Ha ezt Ungár néni meghallaná és válaszolni akarna, el kellene, hogy szaladjon innen. Kifordul az ajtón.
- Hol van anyu?
á hangja nem tud még a porig se esni - ahogy kibújik a szájén, mintha már nem is lenne. Lassan megy át a nap cserepei közt, hogy ne törjenek még apróbbra - a rozsdásodó vaseke megpendül, aztán a pengés is belehal a csendbe. Leül a lépcsőn az este meg a délután határán - a hátát nekitámasztja a folyosó sötétjének, a lábát a fény alá tartja. Végtelen nagy oszlopot tart most a lábafeje, ha az ujját megmozdítaná, észrevenné az ég is.
Ez a borzasztóan nyugodt délután csak álarc a világon. Csak azért nagy és fényes, hogy ő még a hajában is érezze a kicsiségét - legjobb addig sírni, míg ő maga is olyan üres és mindegy lesz, mint a világ.
Mikor Péter kijön a színből, az udvar már teljesen üres. A két hinta mozdulatlanul áll - a repülés kiszállt belőlük és el¬olvadt a délutánban. Péter lassan megy a kerítés felé. A tetőn seregélyek ülnek - felvesz egy követ, aztán a földre ejti. Megáll a mohos deszkák mellett.
- Mirlanda!
A suttogás bennakad a deszkák résén. Péter utána néz. A nap vörösre festi a fehér istállófalat. Be akarja festeni az egészet,
de árnyék telepszik rá - egy széles sáv marad csak szabadon, az összes vörös arra rakódik. Ungár néni feketén áll a fény elé - a vörös kikerüli és mögötte folyik a falra. Ungár néni áll és hagyja - két karja lelóg, mint a gyökér. Előtte Péter anyja áll - csak a hátát látja - így még biztosabban látja, hogy sír, mintha a szemét látná.
Ungár néni hangja mákkal van beszórva - szürke és halkan kopog.
- Reggel jött mondani egy ember, más falubeli, hogy az
urát elfogták a németek. Az asszonyt nem lehetett visszatartani.
Nem sírt, csak nekiindult. Nem élhet az ura nélkül. Vagy kiszabadítja, vagy elvész. A kislányt neveljem föl.
Péter a szín felé néz. Felkap egy ásót, beugrik a szintbe. A homály visszahőköl a vastól. Egy törött cserép résén fényes keret nő a betűk köré. Péter nekiesik a falnak. Porzik a vakolat, mállik a vályog.
Lihegve jön a suszter kertje felé. Á talicska leborítva a gödrök mellé - a kert üres. Fiatal fák suttogják tele a gödrök sötétjét.
- Erika!
A kutostor kettéosztja az alulról világos eget - mind a két oldal csendes, mintha üvegből lenne. A ház sötét és üres, mint egy kifordított nyúlbőr.
Az utcán gőzölgő tehenek ballagnak a gesztenyefák alatt.
A nádas partján lassul a futása. A víznek ilyenkor nincs lapja - csupa átmenet az iszaptól az üres levegőig - az alkonyat villogva hever benne, mint egy hőmérő. Messze, a keskeny összekötő gáton lassú fehér mozgás. Mire Péter odaér, csak a békák brekegnek.
Lassan megy haza. Megáll az udvaron, a szénaboglya
oldalánál. Szétvetett karral dől neki, arcát sebesre szúrja a széna. Sir.
Később feltápászkodik a szénából. Befele indul. Az udvar közepén megtorpan. Erika énekel.
Átmászik. Lassan megy, mintha lepkét akarna fogni - arca csupa víz, nem törli le. Megáll a kőrisfa alatt. Erika fenn ül a fán, ujja hegyén a hold és énekel.
Péter halkan mondja, amikor vége az éneknek.
- Mirlanda...
Mirlanda elengedi a holdat, de az nem esik le. Ő is csak suttog.
- Még egyszer...
- Mirlanda!
- Tessék.
- Azt hittem, a tóba ölted magad...
- Akartam. Ültem a kidőlt akácon és a vizet néztem. Az
iszapvárosra gondoltam, amiről te meséltél... Aztán nagy fiuk
jöttek, azt hittem, meg fognak verni. De csak rám néztek és tovább
mentek. Ennek ügy megörültem... Nem nevetsz ki?
- Mirlanda...
- Aztán hazajöttem.
- Láttalak a gáton... Ügy mentél, mint egy lidérc...
Mirlanda! Szökjünk meg... Veszélyben vagy... Kinyomoztam...
Mirlanda leugrik a fáról, puhán, mint egy kis szél, ami elindul, aztán abba is marad.
- Mamámat várom.
- Ott lesz ő is... Jössz?
Mirlanda közel bújik Péterhez. Suttog, mint az a kicsi félbemaradt szél.
- Ó, Burongó...
ügy kellene, hogy sírjanak, ~ de egyik se tud, csak átölelik egymást.
Aztán már a hegyen mennek. Az erdő egészen elébük jön. Nem beszél, nehogy megijessze őket. A távoli hegyláncokon fakul az este piros érintése.
Mirlanda megáll, de nem ereszti el Burongó kezét.
- És Azsurka néni beszélni fog?
Burongó szeme, mint két nagy bagoly, röpdös a távoli hegyeken.
- Persze... Beszélni fog.
Az ösvény tovább indul a lábuk alatt. Messziről tompa dörejek hallatszanak.
- Hallod? - Burongó hangja mosolyog. - Ezek Holim léptei.
- Biztos? - Burongó szorosabban fogja Burongó kezét.
- Biztos. Ezer közül is megismerném. Ez Holim. Nemsokára
ideér és Azsurka néni beszélni fog.
Az erdő magához Öleli és elrejti őket. Aki üldözésükre merne vetemedni, azt az erdő ügy sem engedi tovább. Csend van -a hold, mint egy harmadik arc, követi őket, akárhova mennek - a távolból dübörögnek Holim közeledő lépései."
Csoór Gáspár – Csoór István emlékére
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Csoór István (Szeghalom, 1910. október 10. - Gyula, 1990. április 22.) magyar író, helytörténész.
Emléktáblát állítottunk Csoór Istvánnak
A családtagok mellett szépszámú közönség (több mint ötven ember) vett részt Csoór István (Szeghalom,1910 – Gyula,1990) gyulai író emléktábla avatásán 2009. július 17-én este a Kossuth téren.
A Vízügyi Nyugdíjas Klub nevében Takács Lajos a Vízügy nyugalmazott igazgatója idézte fel Pista bácsi, az egykori munkatárs alakját. Krasznahorkai Géza a Mogyoróssy János Városi Könyvtár igazgatója,
az író munkásságát méltatta. Székely Árpád a Gyulai Városbarátok Köre vezetőségi tagja, az emlékezés szervezője személyes érzéseit osztotta meg a szépszámú közönséggel. Szólt Csoór Gáspárról az író kitűnő művészi tehetségű de korán elhunyt fiáról is, akinek eltűntnek hitt grafikái is előkerültek – talán belátható időn belül egy kiállítás keretében a gyulai közönség is láthatja majd a műveket. A család nevében Sharon Asher(Juhász András) megköszönte a jelenlévőknek a tiszteletadást. Talán a jövőben sor kerülhet egy-egy Csoór István mű újabb kiadására is, ha másképpen nem megy, CD formájában. Végül a család, a vízügyes nyugdíjasok, az írószövetség és a városbarátok elhelyezték koszorúikat az emléktábla falán. Szép emlékezés volt.
(Forrás:Gyulai városbarátok köre)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése